CsigaBlog

Az 50D.

Nyár elején cseréltem le a 400D-t, de eddig nem nagyon volt időm írni az új gépről, meg nem is nagyon lett volna mit, hisz az eltelt bő fél év alatt alig fényképeztem vele. Nem sokkal 3000 fölött jár a számláló... Ez (aki rendszeresen jár fényképezni tudja) nem túl sok.

Röviden: nem bántam meg a dolgot. Mint az a fenti képen is látható, lehet vele durván jó képeket gyártani, és érezhetően jobbakat mint a 400D-vel.

Az evidens dolgokat (jobb fogás, felépítés, blablabla) hagyjuk. A 15 MP-es érzékelőt gondoltam esetlegesen gyenge pontnak az 50D-ben, de nem az. Jól muzsikál, nem érezni rajta az egyre apróbb pixelméret miatti beharangozott problémákat, és a zajszűrés is 101-es.

Szóval szeretem..... Csak nem használom (Krízis??). Ismét olyan időszakomat élem, mikor alig van kedvem fényképezni, és ha rá is szánom magam, érzem az erőltetettséget, és ebből fakadó lustaságot, ötlettelenséget. Természetesen ez akkor ütött be, amikor lecseréltem a gépet, szóval igazán emlékezeteset azóta nem nagyon sikerült készíteni. Talán az évszak az oka, hisz tavaly ősszel-télen sem nagyon nyúltam a géphez (bár a gépcsere nyáron volt...).

Na mindegy, majd lesz valami...

Bár nem sokkal ezelőtt azt írtam, hogy nem sok értelmét látom annak, hogy a 400D-t lecseréljem egy egyel nagyobb vázra (azaz 40D/50D-re), de mégis ez történt. Az ok egyszerű: ennyi pénzem van. Full frame-re váltani még évekig nemigen lesz esélyem, vagy ha lenne is annyi pénzem, ezer más fontosabb dolog van amire költtenem kell, így marad a köztes megoldás.

Kb. 2 hete hirdettem meg a 400D-t és a múlt hét végén el is vitték a kicsikét. Aki megvette nagyon örült neki, a felesége kevésbé:). Kb. az lehet a helyzet a családban, mint sok helyen máshol (pl. nálunk is), hogy apu rá van izgulva a témára, a fényképezésre, a kiegészítők vásárlására, anyu meg unott arcal álldogál a háttérben.

Akárki akármit mond erről a kategóriáról ("belépő szintű DSLR"), hogy nem is tükörreflexes, gagyi, semmit nem tud, gyenge a képe, stb., saját tapasztalatom szerint egy JÓ gép, jól és könnyen használható, majdnem mindent tud amit a nagyok (de csak majdnem), és lehet vele szép/jó képeket csinálni (ehhez persze azért egy legalább közepes objektív sem árt). Természetesen megvannak a hátrányai is (fizikálisan gyengébb konstrukció, rövidebb élettartam, szűkebb lehetőségek a funkciók tekintetében), de azért nem igaz, hogy semmire sem jók ezek a gépek, főleg egy átlag magyar hobbifotós pénztárcáját is figyelembe véve. Ezerszer inkább ilyen fényképező, mint akármilyen csúcskompakt!!

Nem tudom pontosan mennyi ideig volt meg a 400D, de sok örömet szerzett (különösen azután, hogy tudtam jó minőségű objektíveket is venni hozzá, akkortól már szabályosan élt a szerkezet), és mivel ki is tanultam a használatát, így okosodtam is fotózás terén valamennyit (remélem).

A jövő pedig Canon 50D. Sok választási lehetőség nem volt. 40D, vagy 50D. 500D felejtős, full frame-ről fentebb írtam, a meglévő objektívek miatt pedig a márkaváltás szóba sem jött (valamint én személy szerint még mindíg Canon szimpatizáns vagyok, úgyhogy nem is gondolkodtam más gyártóban). A választás előtt elmerültem a mellette és ellene szóló érvek tengerében, főleg azért "hivatalos" teszteket olvastam, nem fórumokat, mert ez utóbbiakban leginkább csak végtelen fikázás megy, akármiről is szól az adott topic, és javarészt olyanok szólnak hozzá, akik élőben nem is láttak olyan gépet, nem hogy használták volna. A legnagyobb dilemma, hogy a 15 MP-es szenzor (meg a néhány 40D-vel szembeni extra) megéri-e a plusz ráfordítást, illetve, hogy az APS-C szenzor elbír-e egyáltalán 15 MP-t. A talált írások, tesztképek, illetve néhány, 50D-t tényleg használó ember elbeszélése alapján a válasz az igen felé húzott, így egy 50D-t vettem egészen pontosan ma. Ebből kifolyólag saját tapasztalatokról még nem tudok beszámolni, leszámítva azt, hogy kinézetre ez a gép azért sokkal inkább kelti "komoly" fényképező benyomását, jobb a fogása, masszívabb a felépítése, mint a 400D-é volt, de ezt látatlanban is tudtam.

Szóval felszerelés terén most vagyok egy szinten a magukat a fényképezés iránt komolyan érdeklődő, de azt hobbi szinten művelő, nem multimilliomos, de az átlagnál nagyobb pénztárcájú fotósokkal. Ezt a felszerelést (értve ez alatt mindent, gép, objektívek, vaku) is érheti kritika, de sajnos a magyar realitást figyelembe véve én nagyon szerencsésnek nevezhetem magam, hogy ennyit tudtam a hobbimra költeni, hisz a többség már akkor örül, ha komolyabb kompaktot, esetleg belépő szintű DSLR-t tud venni kit objektívvel.

Meglátjuk ez a szint megjelenik-e a képeken is...

Tetszik/nem tetszik, vagy ha úgy jobb, jó kép/rossz kép, bár inkább az első verziónál maradnék, mivel a jó/rossz kép megfogalmazás - szerintem - sokkal inkább minőségi szempont (kiégett, alul exponált, szemcsés, stb.), mint szubjektív vélemény, azaz, hogy annak aki nézi a képet tetszik-e amit lát.

Kinek a véleménye számít? A sajátom. Ez így elég nyers megfogalmazás, de ez az igazság, és nem hiszem, hogy ez nem áll sok más fényképezgető emberre is (nem fotós szakmájúakra gondolok, hanem hobbi fotósokra). Persze az nem igaz, hogy nem esik jól, ha mások is pozitívan nyilatkoznak a képeimről, de az csak másodlagos, vagy másképp fogalmazva plussz öröm azon felül, hogy alkottam egy nekem tetsző képet.

Ez is, mint majd minden (zene, kaja, ruha, kocsi, stb.) ízlés dolga.

Például a fent látható kép szerintem gyenge-közepes. Ezzel szemben ismerősöm, aki végignézte a netre felrakott fotóimat, annyit mondott "láttam egy jó képedet" - erre gondolt. Azt kérdezte meddig szobroztam a lovak mellett, míg sikerült ezt a pillanatot elkapnom. A kérdés jogos, mert elvileg ilyen szerencsés kompozícióra azért várni kell, főleg, ha tudatosan ilyet szeretnénk, de jelen esetben egy szerencsésen elkapott pillanatról van szó. Megálltunk a lovak mellett, gyors kattintgatás - meglehetősen zord volt az időjárás -, majd otthon láttam meg, hogy ez a kép elég jól sikerült. Pont a gyenge színek miatt lett szépiába fordítva a kép, mivel inkább az érzelmi rész a fontos, nem a lovak és a környezet színe.

A második kép viszont az én kedvencem, ezzel ellentétben másoknak ez annyira nem szokott tetszeni. Egyébként is szeretem az ősz hangulatát, de fotós szemszögből ez az évszak maga a paradicsom. Ilyenkor általában elég sok képet készítek, de a java része sajnos sablonos, gyenge. Ezért szeretem ezt a képet. Ez sem forradalmi, de a kompozíció és az összhatás jobb ezen, mint az átlag őszi képeimen. Tetszettek a föld felé hulló, de azért a padon még megpihenő levelek, valamint a szintén nem tip-top állapotban lévő, és a levelekhez hasonló színű pad...

A "profi" zóna. Hisz igazán jó képet csak tükörreflexes géppel lehet csinálni. Ezzel mondjuk nem értek egyet, mert bár sokaknak ez a véleménye, de az igazi profik - már akiket nem valami cég pénzel hátulról - rendre azt állítják, hogy nem a gép a fontos, hanem az ember a gép mögött, és olcsó/gyenge fényképezővel is lehet nagyot alkotni. Ezt a véleményt is lehet támadni, de talán közelebb áll az igazsághoz, hisz én magam is láttam mobiltelefonnal készült nagyon jó fotót és 5D-vel, meg atom obival - azaz millió körüli felszereléssel - készült harmat gyengét. Akkor mégis miért törekszik majd mindenki - köztük én is - hogy minél jobb/drágább felszerelése legyen? Szintén valami ismert fotós mondta, hogy a fényképező olyan mint egy akadály, ami közted és az általad elképzelt kép között áll, és minél jobb a géped, annál kisebb ez az akadály, azaz könyebb a jó témáról jó képet csinálni egy jobb/drágább géppel, de akkor is kell valaki - az ember - aki azt a képet meglátja. Ezzel teljes mértékben egyetértek. Mint talán korábban említettem, nagy élmény volt számomra, mikor először fényképezgettem egy DSLR géppel, mivel előtte évekig kompakt gépeket használtam, így igazán tudtam értékelni azt a többlettudást, a "kisebb akadályt", amit ez a gép jelentett  az eddigiekhez képest. Kezdetben a kit objektívet használtam meg egy 70-300as Sigmát, de azok relatíve hamar lecserélésre kerültek, mert törekedtem a kisebb akadály felé.

A "DSLR fényképezés" két módon váltosztatta meg a fényképezései szokásaimat.

Egyfelől ez a gép csak extrém ritkán van "auto" módban - nem úgy mint az ezelőtti fényképezők - , szinte csak M-ben használom, vagy ritkán Av, Tv módban. Úgy gondoltam/éreztem, hogy ideje végre kiismerni egyik masinámat teljesen, és úgy használni, hogy azt lássam a képen amit én szeretnék, és nem amit a "gép dob", ehhez pedig legtöbbször nekem kell  beállítani a dolgokat, nem az automatikára hagyni a döntést.

Másfelől a végtelen képhalmazgyártás is visszaszorult. Megnyugodtam, ellustultam, jobb lettem nem igazán tudom - biztos az utolsó:), de ha elmegyek fotózni nem 6 millió képpel jövök haza - mostanában 2-3 hetente van időm/meg kedvem elmenni fényképezni, és alkalmanként 100-300 közötti képmennyiség készül -, és mégis, ha mégegyszer visszamegyek az adott helyre, csak kevés olyan dolgot találok, ami az első alkalommal nem lett megörökítve, és a jobb képek száma is arányaiban emelkedést mutat. Ez persze nem azt jelenti, hogy 10 képből 9,67 db nagyonnagyonjó, de régebben 200-ból lett 4 vagy 5 valamire való, most 100-ból 4-30 között van a jó képek száma - jó kép nem azt jelenti, hogy mehetne egyből a National Geographic címlapjára, de elfogadható minőségő, és témájú kép, ami már megmutathatóak másoknak anélkül, hogy aki megnézi azt mondaná "úúúúúdegááááz".

A fenti kép a Tiszafüreden lévő szabadstrand közvetlen közelében készült. Akkor csináltam, mikor már kezdtem egyre gyakrabban alkalmazni utómunkát a képeimen, de mint igen sokan és sem tudtam mértéket tartani. A kontraszt és a színek is "kissé" túl vannak húzva. Hogy miért van mégis itt? Mert nagyon sok embernek tetszik ez a kép. Szerintem sem rossz, de ma már ennyire durván nem erőltetem a képmahinálást, hacsak nem szándékosan...

Az 5500-as Fujit hamar kinőttem, bár ez így nem teljesen igaz, hiszen nem is nagyon vettem a fáradtságot, hogy teljesen kiismerjem azt a gépet, de szükségét éreztem, hogy váltsak egy nagyobbra, jobbra, okosabbra, szóval lehet, hogy inkább megalománia volt az ok, mint a fényképezőgép gyengesége. Tudásban természetesen a 9500 messze felülmúlta a kistestvért, és ha már ekkora fényképezőt vettem nagyobb késztetést éreztem magának a szerkezetnek a megismerésére, határainak a feltérképezésére. Ez többé-kevésbé sikerült is. Tisztában voltam vele, hogy mit tud a 9500-as, de csak ritkán voltam annyira lelkes, hogy az auto módból másba kapcsoljam és én "kínlódjak" a rekesz, záridő, stb., beállításával. Mint korábban írtam ez a lépés végülis kihagyható lett volna - mármint kompakt után csúcskompakt és nem egyből DSLR. Rengeteg kép készült ebben az időszakban is, mégis úgy érzem kevesebb igazán jó képet sikerült alkotnom ezen kb. 1 év alatt, mint korábban, illetve manapság. Bár ennek az oka lehet az is, hogy akkoriban csak szimplán nem találtam annyi jó témát, már sokmindent lekaptam az 5500-al és nem akartam magam ismételni, vagy nem vizsgáltam át elég alaposan az elkészült képeket, és túl könnyen mondtam rájuk a "halálos" ítéletet. Maga a 9500 egy szeretnivaló, megbízható, jól teljesítő szerkezet volt, mely sok helyen kapott kemény bírálatot a "szakértőktől", én mégis kedveltem, örömmel használtam.

A felső kép egy tesztkép. Kibontottam a gépet, beraktam az aksit, kimentem az akkori albérletem erkélyére, majd lefotóztam a naplementét. Jó ideig meg sem néztem hogy sikerült, hisz csak vagtában lett ellőve, de azután láttam, hogy igencsak jó lett. Persze némi utómunka ezen a képen is történ, mivel a panelházakat le kellett vágni a kép aljáról és oldalairól, valamint a vörös színre is ráhúztam egy kicsit, de összességében egy biztató lökést adott nekem, hogy gyorsan megbarátkozzam ezzel a fényképezővel, és ne bánjam az érte kiadott - számomra - elég borsos árat. Mai napig ezt tarom az egyik legjobb 9500-as képemnek, és az általam megörökített naplementék között is ott van a top 5-ben.

A második kép Pécs belvárosában készül. A barátnőmmel nyaraltunk arrafelé, és a pécsi székesegyház ajtaján láttam meg ezt a nem túl apró kilincset, mely egy templomhoz méltóan tiszteletet parancsoló látványt nyújtott. Gyors, egyszerű, mégis hatásos kép lett belőle kellemes színvilággal. Talán ez a kép a legnagyobb kedvencem ebből az időszakból...

Hát igen, az első SAJÁT digitális fényképezőgép. Amikor ezt a gépet vettem ez a kijelentés még nem volt annyira természetes az átlagfizetéssel rendelkező, átlagemberek körében, mint manapság. Nem volt ez olyan hihetetlenül régen - talán 2005-ben vettem ezt a kis fényképezőt - de akkor még egy ilyen "tudású" gép ára 90 ezer forint körül volt, míg ma ennek az utódja (S5800, vagy ilyesmi) - ha még lehet egyáltalán kapni - alig több mint 30 ezer. Röpke 4 év alatt a digitális fényképező is olyan mindennapos, és mindenki számára elérhető dolog lett, mint a dvd lejátszó, csilli-villi mobiltelefon, mp3 lejátszó. Ma már 90e-ért belépő szintű DSLR-t kapsz - aki meg csak "általános célú" fényképezőt szeretne, az már pár 10e-ért vehet egyet.

Mint azt korábban említettem, a saját géppel esztelen képkészítésbe kezdtem, és mivel ez a gép mindíg velem volt - nem kellett visszaadni senkinek - ezért már az utazásaimra is magammal vihettem, így a megörökíthető témák száma is szignifikánsan emelkedett. Míg az Olympussal 70-80%-ban macro fotók készültek - más kézenfekvő alany nem lévén - a Fuji-val ez az arány sokkal egészségesebben alakult az egyéb, nagyobb, távolabbi dolgok irányába.

Sokszor kaptam azt a bírálatot ismerőseimtől, hogy a képeimen nincsenek emberek. Ma sem nagyon vannak. Régen azért nem, mert nem érdekelt az emberek megörökítése, manapság az idegenek bizalmatlansága tart vissza inkább - több fotózgató ismerősöm találkozott ezzel a jelenséggel, hogy örülhet ha meg nem verik, mikor le akar fényképezni valakit. Az 5500-al készült képek között alig akad olyan amin valaki és nem valami látható. Ez igaz volt még a 9500-ra is, a 400D-s képek között azért már több portrészerűség található.

Az óriás mennyiségű kép készítésének pozitív és negatív oldala is volt - mely lényegében ugyanaz. Egyszerűen nem láttam át ennyi képet. Elmentem fényképezni, ezután felmásoltam a számítógépre a készterméket, majd hanglatomtól függő alapossággal végig néztem őket és így sok jó "nyersanyag" kiszelektálódott azon képek köréből, amiket utána megkülönböztetett helyre raktam. De mivel pont ezen okból csak a minőségre rossz képeket törlöm - életlen, sötét, stb... - ezért mikor nagyritkán van időm böngészni az archivumban néha ráakadok egy-két "gyöngyszemre".

Ez a kép is ilyen. A Mátrafüredi templom látható a képen, mely egy koratéli túrázgatásunk kiinduló helyszínétől állt nem messze. Eredetileg színesben készült, csak az utómunka során vált sepiássá. Ennek oka nagyon egyszerű, szinte soha nem készítek direktbe fekete-fehér, vagy bármilyen effektes képet, hiszen ez PS-al pillanatok műve csupán, és nem mindíg tudom előre megmondani - pontosabban szinte soha - hogy a kép színesben, FF-ben, vagy pl. sepiaban mutat-e a legjobban.  Természetesen ennek az a hátulütője, hogy a nem túl megnyerő színes képben nem mindíg látom meg a kellemesebb FF/sepia képet, de azért törekszem rá, próbálom "multidimenziósan" szemlélni a nyers képeket. Jelen kép színesben meglehetősen bágyatag volt, pocsék fényviszonyok, gyenge télí színek, valamint túl sok minden minden volt rajta, így egy a középen futó utat és fákat jobban kihangsúlyozó vágást kellett megejteni, majd a gyenge színvilágot kicsit átalakítani, markánsabbá, kifejezőbbé tennni. A templom szándékosan nem kapott nagyobb figyelmet, rejtettségével talán némi többlettartalmat visz az egészbe.

Egyik kedvenc 5500-al készült képem, mely arra is megtanított, hogy többször érdemes egy "eltemetett" képet megvizsgálni, hátha többet ki lehet belőle hozni...

Ez a kép a korai zsengék egyike, a még nem saját Olympus géppel készítve. Sajnos a pontos típusát nem jegyeztem meg az olympusnak, de 3 Mpixel körül teljesített 10x-es optikai zoom-al, és kb. 3 cm-es macro-val. Mivel ez a fényképező csak ritkán, és rövid időszakokra volt nálam, ezért utazgani nemigen tudtam vele, így lokális témákat voltam kénytelen megörökíteni. Ilyen például a saját kertünk növényzete, mint ami ezen a képen is látható. Odáig már ezzel a géppel is eljutottam, hogy mutatós témákért nem feltétlenül kell egzotikus tájakra utazni - de azért ha majd megengedhetem magamnak elutazok olyan helyekre is:) - inkább csak nyitott szemmel kell járni, és akkor beleütközhetünk valami érdekesbe.

Maga a kép nem forradalmi, újszerű vagy ilyesmi, egy egyszerű eső utáni növénymacro, nekem mégis tetszik mind a mai napig, és nem csak azért, mert ez az egyike az első általam készített, elviselhetően mutatós képeknek, azaz saját fejlődésem egyik számomra fontos lépcsője, hanem mert tényleg kellemes kis fotó...

Vágás itt nem történt, PS-ban a készítés után évekkel lettek a színek, a kontraszt és az élesség valamennyire megbuherálva, talán kissé túlzott mértékben is, hiszen természetesen én is beleestem abba a hibába, hogy miután felfedeztem a képmahináló programok néhány tulajdonságát, azokat előszeretettel alkalmaztam ha kellett, ha nem, és igen gyakran a szükségesnél nagyobb mértékben. Ezen betegségemet manapság próbálom legyűrni és mértékletesen alkalmazni ezeket, melybe két dolog segít, egyfelől ma már a nyers képek is sokkal jobb minőségűek, köszönhetően a jobb minőségű felszerelésnek, másfelől a régebbi - módosított - képeket visszanézve azok gyakran bántóan kontrasztosak, színesek, melyek egyes fotómegosztó oldalon ugyan nagy sikert aratnak, de nekem ma már inkább zavaróak, mint megkapóak...

Nagyjából 2003 óta foglalkozom fényképezéssel. Kezdetben egy ismerősöm kölcsön Olympus kameráját használtam, illetve a saját 1.0 noname zseb-filmes-fényképezőmet, mely utóbbi nem sok teret hagyott a kibontakozásra. 

Miután elkezdtem dolgozni megvettem első saját digitális gépemet, egy Fuji S5500-at, mely nagyjából az addig használt Olympussal volt egy szinten. Ekkor már beindult a nagyüzemi fényképezés, bár sem a fotóelmélettel-azzal még a mai napig sem nagyon-, sem a gép technikai paramétereivel, sem a képek "utókezelésével" nem foglalkoztam sokat, csak kattintgattam orrvérzésig. Tapasztalatszerzésre jó volt ez a kb. 1 év-ez után cseréltem le az 5500-ast-hogy nagyjából lássam mit, mikor, merről, hogyan érdemes lefényképezni, hogy mutasson is valahogy az elkészült képen. Természetesen az elkészült képek garmadájának csak elenyésző része lett elviselhető minőségű/színvonalú.... és ez az arány az évek során sem változott túl sokat, bár némi aránybeli javulás tapasztalható.

Az 5500-as Fujit egy 9500-as Fuji-ra cseréltem. Ezt a lépést bántam is később meg nem is-azaz hogy nem egyből DSLR gépre váltottam. DSLR ellen szólt az akkor még igen borsos ár (bőven 200e felett, nem beszélve az egyéb kiegészítőkről), illetve hogy akkor még nem tudtam, mennyire komolyan érdekel engem az egész fotózkodás, ergo érdemes-e százezreket beleinvesztálni egy olyan hobbiba, amelyet idejekorán megunok. A jelenből visszatekintve egyértelműen érdemes lett volna meglépni ezt a lépést, de a 9500-as gépnek is meg volt az a haszna, hogy akkori csúcskompakt lévén tudása és kezelőszervei valamelyest hasonultak egy akkori-és mostani-DSLR-hez, azaz erről a gépről nem volt olyan nagy probléma váltani. Maga a 9500-as egy egybe-rendbe gép volt, és bár sokan szidták, én szerettem vele dolgozni. Fotóstudásom elméleti síkú fejlesztése ebben az időszakban sem nagyon haladt előre, de a gép tudását már jobban kihasználtam, bár full-automata módból még ezt a gépet sem nagyon kapcsoltam át másra. A számítógépes utómunkálatokkal is elkezdtem megismerkedni, rájöttem pl., hogy egy egyszerű vágás mennyit dobhat a képen, illetve Photoshop is előkerült, melyben a tudásom még ma is elmarad a minimálistól...

Újabb szűk 1 év után felkészültnek éreztem magam egy DSLR gép kezelésére. Ez kishitűen hangozhat, de nem bánom azt a 2-3 évet, amit kompakt géppel töltöttem. Természetesen ma már ha valaki tőlem kér tanácsot, hogy milyen gépet vegyen, és komolyan gondolja a fényképezgetést, annak csak DSLR-t javalok kezdésnek-már ha anyagilag megengedheti magának-, mert előbb-utóbb úgyis egy ilyen masinánál fog kikötni.

Tehát a 9500-at eladtam, és egy Canon 400D-t vettem 18-55-ös kitobjektívvel, valamint egy Sigma 70-300-as APO DG macro-val. Ennyire volt pénzem-meg ennyit kaptam a banktól aki besegített:). A váz még ma is ugyanaz, persze folyamatosan tervben van a csere, de financiális okokból ez mindíg tolódik. Nem igazán látom értelmét 40/50D-re cserélni ezt a vázat-bár lehet hogy ez lesz valamikor-, a fullframe vázak árai pedig számomra megfizethetetlenek. Miért Canon és nem Nikon (vagy más)? Ez volt szimpatikus. Evidens, hogy 100.000 pro és kontra vélemény olvasható minden gyártóval kapcsolatban, de szerintem minden géppel lehet jól fényképezni, csak tudni kell használni, és ebből következően pusztán a személyes szimpátia dönt végül egy adott típus mellett.

A 400D a több évnyi kompaktozás után óriási élmény volt számomra. Aki ilyen géppel kezd és előtte nem birkózik gyengébb képességű masinákkal nem is tudja igazán értékelni hogy mennyire más ilyesmivel fotózni. A 400D-t a használati útmutatóval kezdtem, hogy mindent tudjak, mi mire való és ki tudjam használni a benne rejlő plussz lehetőségeket, illetve szereztem néhány fotóelméleti könyvet is, bár ezekben csak néhány, számomra használható információt találtam-a könyvtár még fejlesztés alatt...

Viszonylag hamar szembesültem az egyéb kiadások szükségességével, azaz a meglévő objektívjeim nem túl fényes tudásszintjével. A 18-55-el igazából nem is volt különösebb problémám, mert elég szépen muzsikált, de a 70-300-as Sigma kiábrándító volt számomra. Ezért először ezt cseréltem le egy Canon 70-200 f4 L-re, majd a 18-55 helyett vettem egy 17-40 f4 L-t, illetve nemrég szereztem be egy Sigma 50 f2.8 EX DG macro-t, mivel a kompaktos időszakban nagyon hozzászoktam a macro fotózáshoz, és ezen lelkesedésem még ma is megvan. A készletet egy Canon 430 EX vakuval tettem számomra elégségesen kompletté. Természetesen a sok kütyü árából egy jobb vázat is vehettem volna, de a jobb lencse = jobb kép, így inkább erre költöttem. Valamint a Sigmát leszámítva a cuccok beszerzése külföldről történt meg az akkori kedvező forint/dollár árfolyam mellett, így jelentősen kedvező áron (Mo-i árakhoz képest ~150e ft árelőny) kerültek hozzám.

70-200 f4 L: miért ez? Relatíve olcsó, nagyon jó képe van, gyors, megbízható. Természetesen egy ennél erősebb lencse sem sértette volna az érzéseimet, de sajnos anyagi kereteim nem végtelenek-és ez minden objektívem kiválasztásánál az egyik első szempont volt.

17-40 f4 L: Nem túl nagy, masszív, stabil, gyönyörű képű lencse, amit mikor felraktam a 18-55 helyett olyan minőségi javulást hozott a képekben, mintha vázat cseréltem volna. Elég sok alternatíva volt ezen lencse helyett, de végül mellette döntöttem.

50 f2.8 EX DG macro: ár/teljesítmény, 1:1 nagyítás, éles kép.

A 400D-vel alapvetően meg vagyok elégedve-persze elviselnék egy 5D-t/5D MkII-t-és már az objektívek is kielégítően teljesítenek, így manapság a gyenge képekért leginkább magamat okolhatom.